Nagyon nagyon nagyon nagyon amerikai. Nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Szerintem egyáltalán nem tartozik az olvasmányos könyvek közé, tele van orvosi leírásokkal, ami egy bizonyos szintig érdekes, persze, de nekem ennyi már sok volt. (Pedig igazán érdekelnek az ilyesmi dolgok.) A sok bizonyítási vágy is nekem túlzott volt. Mármint ez a könyv nyilván abból a célból íródott, hogy "bebizonyítsa", hogy létezik a mennyország, de nekem ettől a sok bizonygatástól kicsit olyan érzésem lett, mintha a szerző se tudná, hogy elhiggye-e vagy ne, amit ír. (Ami egyébként nem kizárt, hogy így van, de persze nem is baj.)
Legtöbbször lefekvés előtt olvastam. Egyrészt azért, mert annyira unalmasan írt sokszor, hogy "segített elfáradni". Másrészt viszont -, csak hogy most már valami pozitívat is írjak róla, hiszen mégse 1 pontot adtam rá, - azért is jó volt, mert szeretek a mennyországról olvasni. Lehet, hogy ez kicsit naivan, egyszerűen, talán gyerekesen is hangzik, de csak úgy simán jól esik.
Vicces egyébként, hogy amíg olvastam, kicsit az volt bennem (legtöbbször csak tudat alatt), hogy amit Colton Burpo mond, azt mind tényként kezeltem és próbáltam összeegyeztetni Eben dolgaival. Pedig egy kisgyerekről és egy orvosról van szó, az ember az életben legtöbb (!) esetben reflex szerűen az orvosnak hinne, de itt valahogy számomra mégis a gyermeki őszinteség, tisztánlátás hitelesebb. Az ilyen "mennyországos helyzetekben" mindig azon gondolkozok, hogy milyen érdeke lenne az illetőnek, hogy kamuzzon, milyen előnye származna belőle. Persze mindig ott van a hírnév, a könyvből származó sok bevétel. Közben viszont ez az orvos hány ember előtt veszítette el a tekintélyét és a Burpo családot is hányan nézték hülyének emiatt. Azért is érdekesek ezek a mennyországot leíró élmények, mert igazából valószínűleg (az én képzeletemben, és ezt Eben is említi, hogy) mi nem vagyunk képesek arra a saját határainkon belül, hogy kifejezzük azt, ami, illetve amilyen valójában a mennyország.
Összességében talán a két könyv élményének összehasonlításával lehetne könnyebben jellemezni Eben könyvét. Amikor Eben könyvére gondolok, az jut eszembe, hogy unalmas, vontatott volt, sőt igazából majdnem félbe is hagytam. Ami az egészből megmaradt, az a mennyországban érzett szeretet végtelensége, feltéve, hogy elhiszem, amit leírt (sokkal inkább nehezemre esik a sok bizonygatás és az erős amerikai stílus miatt). Coltonék könyvében is jelen van a bizonygatás és az amerikai stílus, de szerintem csak az éppen "szükséges" mennyiségben, abban a könyvben számomra a gyermeki őszinteség egyértelmű győzelmet arat(- ,még ha nyilván már át is ment egy felnőtt szűrőn).
Húha, jó sokat írtam ehhez a könyvhöz, pedig egyáltalán nem érdemelt valójában ennyi szöveget. Sokkal-sokkal jobb, olvasmányosabb könyvélményre számítottam. Talán majd legközelebb. :)
