Első Schäffer Erzsébet könyvem, és egyértelműen nem az utolsó. 1-2 hónapja összefutottam egy barátnőmmel és mesélte, hogy épp olvassa az egyik könyvét, és mennyire lélekemelő. Mondta, hogy sokszor, amikor rossz kedve van, egy reggel borúsan indul vagy ilyesmi, előveszi, elolvas egy rövid kis történetet, és máris jobb kedvre derül. Úgyhogy elhatároztam, hogy következő könyvtári túrám során beszerzek én is egy ilyen kötetet. :)
Annyira igaza volt. Sok-sok apró történet, mindegyik más, de mégis szinte mindegyiknek megvan a maga varázsa. Tipikusan nem az a könyv, amit leülsz és egybe elolvasol, hanem mindig csak néhány történetet belőle, csak hogy egy kicsit átmelengesse a lelkedet, és ha elfelejtetted volna, újra rájöjj, hogy milyen szép az élet. Ez hangozhat ugyan kicsit gyanúsan szépnek, kicsit csöpögősnek, de az a helyzet, hogy tényleg ezt éreztem sok története után. (Mindig vannak kivételek, itt is, de az már tényleg nagyon gyanús lenne, ha nem lennének.. :) ) Többször előfordult, hogy vártam, hogy mikor történik már valami mozgalmasabb dolog, aztán mindig rájöttem, hogy nagyon is sok történik, csak nem veszem észre rögtön. A hétköznapokban is kicsit így van néha, hogy apró, jelentéktelennek tűnő dolgokat, ha kicsit más szemmel nézek, annyi sok jót lehet felfedezni bennük.
A legjobban pont ez tetszett ezekben a történetekben. Hogy a hétköznapi dolgokat akkora életszeretettel, nyitottsággal, kíváncsisággal írja le, hogy..hogy csak na. :D "Lélekbalzsamozó." :)
