Első találkozásom Psmith-szel. Egyrészről nagyon bírtam. Bírtam a kacskaringós, végeláthatatlan mondatait, a dolgokhoz való hozzáállásának módját (már ha létezik ilyen kifejezés), az ötleteit, a stílusát, na szóval azért érződik rajta, hogy mégiscsak Wodehouse fejéből pattant ki. :) Örültem, hogy megismerhettem Bütyök Bradyt, Billyt, Maloneyt, zseniális volt a macskás vonal, illetve köszönöm Papírtigrisnek a molyon talált idézetet, ez is mutatja, hogy még ha nem is a legnyerőbb P.G.W. könyvek között van, azért vannak ám gyöngyszemek ebben is:
"Fejébe vette, hogy az olasz nyelv elsajátításához nem kell más, mint hogy „a” és „az” helyett „il”-t mondjon, és a szavak végére, ahol szükségesnek érzi, egy „ó” hangot illesszen.
– Figyu, öreg – kezdte –, vót má itt il pézbeszeddó?
(…)
– Ez – szólalt meg Psmith mély érdeklődéssel – van olyan izgalmas, mint eddig bármi, amit életemben láttam. Ne adja fel, Maloney elvtárs. Ki tudja, lehet, hogy végül sikerül áttörést elérnie. Szerintem az olasz kiejtése annyira tökéletes, hogy szegény gyermeknek honvágya lett tőle. Rugaszkodjék neki újra, Maloney elvtárs."
Ami miatt "csak" 8.9 pontot adtam erre a könyvre, az egyrészt az, hogy valami icipici idegesítő volt azért főszereplőnk stílusában, de egyelőre meg nem tudnám mondani, hogy pontosan mi, lehet, hogy egyszerűen ő csak olyan, hogy sok belőle egy idő után, egy kicsit félre kell tenni, és csak utána szabad újra előkotorni, hogy aztán megint betaláljon. :) Másrészt pedig az a 8.9 pont oka, hogy valamiért nem okozott annyira önfeledt kikapcsolódást, mint az eddigi Wodehouse-ok. Talán, mert ebben tényleg volt icipicit reálisabb életveszély? (Nevessetek ki, mert ilyen gyerek lelkem van, de akkor is egy kicsit rosszul éreztem magam, amikor igazi veszélybe kezdtek kerülni ezek a hülyék. :D)
Na de a lényeg, hogy azért nem zárom ki teljesen az életemből Psmith-t, fogunk mi még találkozni attól függetlenül, hogy nem a legjobb P.G. karakterei közül, azért mégiscsak közéjük tartozik. :)
