Elkezdtem olvasni, és azon gondolkoztam, hogy hogy lehet egy egész könyvet kitölteni CSAK szerelmes levelekkel. Gondoltam belekezdek, a Krumplihéjpite alapján találtam, írták róla, hogy tök jó, gondoltam, biztos igazuk van. Aztán lassan elkezdtek jönni a fordulatok. Egyik a másik után. Egyre több szereplő. Egyre többféle levél. Egyre több és több érzelem. És, aminek nagyon örültem, sok-sok humor.
És persze a háború. Nem tudtam, hogy mennyire lesz benne, azt reméltem, hogy pont úgy és annyira, mint a Krumplihéjpiténél. Na hát nem így lett. Ebben a könyvben igazán benne van a háború (mindkettő), sok-sok érzelemmel fűszerezve. Valahogy viszont a realitás mellett, - és itt most nem a már-már a határokat túllépően romantikus levelekre gondolok:), azok között azért ritkán, de megjelennek olyanok, amik tényleg csak egy könyvben fordulhatnak elő, - szóval a szárazabb, illetve szomorúbb realitás mellett ott van a remény, a pozitív életszemlélet, az öröm, a boldogság, hogy nem adják fel, hogy előre néznek, és természetesen a végtelen szerelem.
Ami még tetszik, - és ez most jutott eszembe, hogy a realitásról írtam, - hogy a sok rózsaszín mellett valahogy sokszor mégis azt éreztem közben, hogy ez tényleg megtörténhetett volna, a sok szépség mellett ott voltak a problémák is, de azokon valahogy mindig túlléptek a szereplők.
Valamiért végig bizonytalan voltam benne, hogy lesz-e happy end vagy nem. Aki kíváncsi, járjon utána. :)
Ui.: Tényleg nem ugyanolyan, mint a Krumplihéjpite, picivel keserűbb balzsam volt a lelkemnek, de azért még megütötte a "balzsam" kategóriát. :) :D
